Beszélgetés Fórián-Szabó Zoltán atyával

Beszélgetés Fórián–Szabó Zoltán atyával 2015. február 9.

Felcsillan Isten irgalmassága

Fórián-Szabó Zoltán atya rendkívül gazdag élettapasztalattal rendelkezik, hiszen végigélte a magyar társadalom és a piarista rend változásokban gazdag évtizedeit 1941-től napjainkig. Gyermekként szülei és piarista tanárai tanúságtevő szép példájából táplálkozhatott, majd tanárként, papként, házfőnökként, nagy építkezések igazgatójaként, plébánosként szolgálhatta a rábízottakat. Mindegyik életszakasza igen gazdag kegyelmekben.

Zoltán atya több évtizedet letagadhatna a korából. Mindig csodáltam töretlen optimizmusát, főleg, amikor megtudtam, hogy komoly betegséggel küzd.

Most töltöm a 74-et, ez nagyon megdöbbentő nekem is. Érzem az erőim és főleg az eszem gyöngülését. Úgy látszik, végül is hozzátartozik az emberhez, hogy a Jóisten szépen lassan elszed tőle mindent.

De jó kedéllyel viseli, úgy látom.

Békével tudom viselni, ami nagy ajándéka a Jóistennek, nagyon hálás vagyok neki érte! A kemoterápia megtanított imádkozni. Amikor diák voltam azt tanultuk, hogy a négyféle imádság közül - dicsőítő, engesztelő, hálaadó, kérő - a legalantasabb a kérő imádság. Most már rájöttem, hogy ez nem így van. A kérő imádság a legjobb, sőt: hogyha az ember fába szorult féreghez hasonlóan képes imádkozni, az a legjobb.

A legrövidebb ima: Segíts Uram!

Nekem a legtöbbet segít, ha a Biblia szavait, az evangélium szavait tudom használni. „Hiszek Uram, segíts a hitetlenségemen…Uram te mindent tudsz, tudod, hogy szeretlek.” pl. Péter ott a végén, vagy pedig a jobb lator… Ezek mögött a rövid, néhány szavas imák mögött nagyon gazdag háttér van, amelyet az ember nem mond ki, mégis segít. A kemoterápiás kezelés alatt órákig folyik az erekbe a méreg, 3-6 napon keresztül nemigen tudok mit csinálni, csak imádkozni. Nagyon becsülöm azokat a rövid imádságokat amiket a történelemben kitalált az emberiség „Uram irgalmazz!” vagy „Áldott az Úr, a szent és a fölséges, az élő Isten fia, aki...” itt bele lehet mondani egy titkot, amit a pillanatnyi helyzetére érez, majd a válasz rá: „Urunk Jézus Krisztus, az élő Isten fia, Mesterünk és testvérünk irgalmazz nekünk!” Romano Guardini dolgozta ki ezt az imaformát még a háború légitámadásai alatt a pincében. Kispap koromba lefordítottuk németből magyarra és terjesztettük a könyvét. A rózsafüzér is fantasztikus. Ha túlságosan intellektuálisan próbálja az ember mondani a rózsafüzért, ne csodálkozzon, hogy nem jut sehova vele. Nem szabad görcsösen mondani, hanem elengedetten, ahogy az ember a hullámverést vagy a patakcsobogást hallgatja, így fel-felcsillan benne egyre gazdagabban az irgalmas Isten.

Biztosan az sem kifejezhető szavakkal, hogy mit kap válaszként a Jóistentől.

Aki igazán közel kerül a Jóistenhez, az nem egyre bővebben kezd el beszélni, hanem elhallgat…a hallgatás nem egy negatív dolog, hanem pontosan annak a jele, hogy a saját bölcsességünk helyett Istent hagyjuk beszélni végre.

Mit mond Isten Önnek a csendben? A szenvedés kikerülhetetlen módja annak, hogy közel kerüljünk Istenhez?

A szenvedés azért csodálatos dolog a Jóisten kezében, mert lefosztja az emberről a fölösleges rétegeket. Nézze meg a Kecskeméten őshonos platánfákat: Jön le a kéreg szépen lassan és annál szebb lesz, minél jobban fosztja le a Jóisten!

Mik ezek a kérgek?

Az ember saját bűnei, életének az elrontott részeit, amiket rosszul csinált, amiket sajnált, azokkal szembesül ilyenkor.

Ha megengedjük, hogy Isten lehántsa a kérgeket, akkor nem lesz belőle önostorozás?

Van egy ilyen kísértés benne. Ez szerintem mindig a Sátán felől indul el, aki vádolja Isten előtt az embereket. A Szentlélekről meg azt tudjuk, hogy ő a Paraklétosz, vagyis megvédő. És ilyenkor az ember kapaszkodik a védőbe. Isten ismeri a titkainkat, és biztos, hogy a titkainkból is jót akar kihozni. A rosszból, sőt a bűneinkből is képes kihozni a jót.

Nagyobb szenvedéssel nagyobb kísértések is járnak?

Az egyik gyógyszer mellékhatása, hogy depressziót okoz, és ebben az állapotban kifejezetten megkísért az, hogy ennek az egésznek mi az értelme. Mennyire csalom meg magam azzal, hogy bemesélem magamnak, hogy létezik a Jóisten, a kegyelem meg a bocsánat?

A több évtizedes hitet is kikezdheti?

Persze, mert a hit nagyon sérülékeny marad az emberben. Az igazi hitnek a lényegéhez tartozik, hogy támadható.

Hogy bizonytalan, mivel a nem láthatóban hiszünk.

Ez nagyon lényeges! Ilyenkor segítenek a kapaszkodók, mindaz, amivel az ember kapaszkodni tud a Jóistenbe: az imák, a szentségek vétele. Borzasztó fontos, hogy kérem, hogy hozzák nekem az Úr Jézust, hogy jöjjenek gyóntatni, hogy adják a betegek kenetét. Olyan segítség ez, amit nagyon keményen és komolyan tapasztalok ezekben a napokban. Ezekben a nagyon nehéz napokban.

A betegség történetében ez volt a legnehezebb szakasz?

A kemoterápiák után van egy nagy letörés, amikor járni sem tud az ember. Most például én még nem tudok misézni.

De tegnap hamvazószerdán, már hamvazott Zoltán atya. Mit szokott ilyenkor mondani a többféle variáció közül?

Felváltva mondom. „Emlékezz ember, mert porból lettél és porrá leszel!” és a következőnek a másikat mondom, így mindkettőt hallják. „Térjetek meg, és higgyetek az evangéliumban!” Ha nagyon öreg az illető, inkább az elsőt mondom neki.

Bizony, az elmúlás nagy kérdés! A betegség és a szenvedés felhozza ezt a témát is.

Igen. Ez nagyon érdekes. Az a része, hogy el fogok múlni, mindössze annyit hoz elő belőlem, hogy próbálom rendbe hozni a dolgaimat és a körülöttem lévő „szemétdombot” felszámolni, hogy minél kisebb ökológiai lábnyomot hagyjak magam után. Érti, hogy mire gondolok?

Lelki értelemben viszont minél nagyobbat kell hagyni, nem?

Az a Jóisten dolga, azt Őrá bízom, én nem tudom. Az biztos, hogy csak az marad meg, amit tőle kaptunk. Mialatt én házfőnök voltam, 12 piarista halt meg, közülük 4-en a kezeim között. Egészen közelről tudom, hogy milyen az, hogy meghalni, illetve semmit sem tudok még ettől.

Amikor nem érint minket még személyesen, akkor könnyűnek tűnik, hogy hurrá, megyünk a Mennyországba, jó lesz nekünk ott, de ennél biztosan árnyaltabb…

Sokkal árnyaltabb! Azokkal a hitellenes kísértésekkel árnyaltabb, amiket mondtam. Minden élete végén lévő embernek, aki hívőként tíz körömmel kapaszkodik a Jóistenbe, annak is állandó kérdőjelet jelent, hogy tényleg úgy van-e, ahogy hiszi.

A papi élet tapasztalatai segítenek ebben? Hiszen egy papnak még közelebbi viszonya lehet a Jóistennel, mivel Krisztust képviseli.

Egyáltalán nem biztos, hogy egy pap közelebb van a Jóistenhez, mint bárki más. Sokszor az a tapasztalatom, hogy például egy első áldozásra készülő gyermek sokkal közelebb van hozzá.

Mi az, ami miatt közelebb lehet?

A szív tisztasága, a szeretet tisztasága, mindenféle külső körülménytől való olyan mentesség, ami a gyerekben még megvan. Illetve az ősbizalom. Maga tudja, mert édesanya! Ahogyan az emberhez hozzásimul a gyermek, amikor felveszi. Akkor érzem, hogy engem feltétlenül elfogad úgy, hogy nincs benne gyanakvás, vagy semmiféle bizalmatlanság.

Ugyanaz az egyszerű hit, amivel elhiszi a felnőtteknek, hogy amit mondanak az úgy van.

Erre mondta Jézus: „Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek...” Ez nem gügyögést vagy tipegést jelent. Mert nem lehet az embernek visszamenni az anyja méhébe, ahogy szegény Nikodémus mondta, ő sem értette, hogy ezt hogyan érti Jézus. Hát így, hogy ezt az ős-bizalmat, amivel a gyerek a felnőtthöz közeledik, azt az ős-bizalmat az ember az Istennel szemben gyakorolja. Ehhez kell visszatérni ilyenkor!

Talán az lehet a szenvedés titka, hogy ezzel Isten ajándékoz meg akkor, amikor már semmi erőnk nincsen ahhoz, hogy mi intellektuálisan megértsük.

Pontosan, amikor már mindent elvett, és csak Ő maradt.

...és pont ez lesz a Mennyország, hogy csak Ő marad bennünk, és mi őbenne!

Mi az, amit Ön föltétlen szeretne átadni azoknak, akikkel kapcsolatba kerülhet az interjún keresztül?

Az ember életének értékét azok a dolgok adják, amiket az Istentől kaptunk, az Isten által adott értékek. Én mindent tőle kaptam. Nem csak, hogy építkezhettem, biciklizhettem, vitorlázhattam, nem csak, hogy a diákjaim visszajöttek, hogy összeadhattam őket és, hogy jó házasságuk van soknak. Nem csak ez, hanem egy csomó olyan dolog, ami ezzel mind együtt jár. Az ellenálló-képesség is, amit mondtam, hogy nem az az erős, aki adja. Az, aki a nehézségeket állni tudja, az az erős ember. Azt is csak az Isten segítségével lehet.

Felmerült bennem egy kérdés még a beszélgetés elején, amikor Ön arról mesélt, hogy a szenvedése, betegsége hogyan kapcsolódik a szolgálatához, és sok szép emlék is kötődik hozzá. Van egy nagyon divatos elmélet mostanság, hogy minden betegségnek van valami lelki háttere. Ön hogyan látja ezt?

Biztosan, hogy van lelki háttere is. Lelki háttere az én esetemben az volt, hogy amikor engem a nyugdíjba helyeztek, engem tulajdonképpen kivettek a forgalomból. Csak nem vették észre, hogy még nagyobb jót tettek vele, mert közben plébánosnak tettek ide Kecskemétre, és el kellett kezdenem hittant tanítani. Úgy, hogy sosem tanítottam hittant, csak kémiát meg fizikát.

Kezdetben ez nem derült ki, hogy ez nagyobb jó?

Nem, akkor ez egy nagy kudarcnak tűnt, mert leváltották a tartományfőnököt, az egész rendi vezetőséget, leváltottak engem, mindenkit. De most már még jobban fel tudom fogni, hogy a saját életem bűneinek következménye is lehet. Ha a betegségem valami ilyesminek a következménye, készséggel elfogadom.

Nem lehet, hogy az ellenálló-képességünket akarja Isten ezzel próbára tenni?

De igen, az is lehet. Azt szokták mondani, hogy nekem nagyon komoly ellenálló-képességem volt, meg van is.

De ez akkor két ellentétes szemlélet.

Két ellentétes dolog. Igen, de a kettő egyszerre is lehet igaz. Ez a szintézis.

Az már Isten bölcsessége, hogy melyikből-mennyit, nem?

Ezt ember nem tudja ezt megmondani. A tézis – antitézis - szintézis az egy óriási igazság és az nagyon érvényes, lehetséges még a hit területén is az embernél. Nagyon érdekes. Isten ismeri a titkainkat. Biztos, hogy a titkainkból is jót akar kihozni, ezt én teljes mellszélességgel vallom. A rosszakból is, a bűneinkből is jót tud kihozni. Így a legjobb. Ez az, amit Szent Pál mond, hogy Isten szeretőknek minden a javára válik. A mindenben a bűn is benne van, nem csak az összes jó, amit csináltak, vagy az erényeik, imádságaik, hanem a bűnük is! Megtisztít. Az ezüstben mindig van salak. A salakokkal tisztít a Jóisten.

Talán így, ez által készít fel jobban és mi is egyre jobban megismerjük.

A betegségem lényege, hogy melanómás vagyok, ez bőrrák. Én annak tulajdonítom be, hogy 35 éven keresztül nemzedékeket neveltem vitorlásnak a Balatonon, az egész nyaramat a Balatonon töltöttem a napsütésben. És nem csak ott, hanem evezős túrákat is szerveztem a diákjaimnak, minden évfolyamnak. Birkát vásároltam nekik és este megfőztük. Az orrunk előtt vágták le!

30 évet tanított Budapesten, ez az az időszak?

Hét osztálynak voltam osztályfőnöke. Az osztályaim visszajárnak, sokan tartják velem a kapcsolatot azóta is. A legtöbbjüket én eskettem, gyermekeiket keresztelem.

Ez akkor nem csak azt jelenti, hogy kémiát meg fizikát tanultak Öntől. Mit gondol Ön, mi az, amit átadott ezeknek a diákoknak a tárgyi tudáson kívül? Mi az a plusz, ami miatt visszajárnak?

Elsősorban a humort, mert úgy éreztem, hogy csak azzal tudok felül emelkedni a napi nyomorúságokon. A diákjaimnak máig ez a legérdekesebb élményanyaga, amiket mindig emlegetnek. Na, mondok egyet, csak azért, mert most eszembe jutott. Én nem emlékeztem rá, de egyszer a 30 éves találkozón hozta egy diákom és mutatta. Ez volt beleírva, amikor nagyon mérges voltam: „Egyik tanár sem születik vadállatnak, diáknemzedékek szívós munkája teheti őt azzá, mert a nevelés kétoldalú.” Na most ezzel vége volt a haragomnak, nemhogy nem haragudtam rá, de még a szülő is mosolyogva aláírta. 30 év után ő meg büszke rá.
Az biztos, hogy változik az embernek a diákokhoz való viszonya. Ez egy szomorú dolog, amit megéltem. Az elején, két évtizedig mondjuk, az ember összekacsint, azt mondja, hogy hülyék vagytok és én is tudom és ők is tudják, hogy miről van szó. De egy idő után, sajnos olyan súlya lesz az ember szavának, amit nem is vesz észre először. Nagyon vigyázni kell rá, mert attól kezdve, ha a gyereknek azt mondja, hogy hülye vagy, akkor onnantól hülyének érzi magát.
A világ is változott közben. Én az elején pofoztam. Nagyon szégyellem, és amikor most érettségi-találkozós misék annak, az „engesztelődjetek ki szívből”-nél mindig megkérdezem, hogy van-e itt olyan, akit megpofoztam és azzal külön kiengesztelődöm, ha lenne. Nagyon érdekes, hogy azokból lett a leghálásabb diákom, akiket megpofoztam.

Azok tették a legtöbb rossz fát a tűzre?

Nem föltétlen, hanem akkor megértettek valahogy. Megérthették, hogy én most egy olyan határon vagyok, ahol nem tudok mit csinálni. Mert végül is a pofozkodás a tehetetlenség megnyilvánulása.

Mi az az örökség, ami Zoltán atya a családjából hozott?

Két képet hozok. Ez az édesanyám, kilencven évesen, ez meg az apám. Ő már negyven éve halott, fogorvos volt.

Ön 1941-ben született.

Igen. Édesapám a II. Világháborút a fronton töltötte, közben született a 3. testvérem a pincében. Összesen 6-an vagyunk testvérek, öten élünk még. Én vagyok a legidősebb, ketten vagyunk háború előttiek, háború alatt született a Kati és háború után született másik 3 testvérem. Apám fogorvos volt és nagy csoda volt az, hogy, amikor kivitték a kaposvári kórházat Németországba, akkor ott ő orvosként amerikai fogságba került, így ’45-ben hazajöhetett, mert az amerikai foglyokat hazaengedték. Kecskeméten a Rákóczi úton laktunk akkor. A zsinagóga után következő ház első emeletén. Teljesen üres lakásban, mert Kecskemétet kiürítették, biztosan hallott róla. Azt mondták annak idején, el kell menni mindenkinek, mert a németek majd itt vetik be a fegyvereiket. Persze az itt maradottak kirabolták a várost, így egy teljesen üres lakásba jöttünk vissza anyámmal.

Egyszer csak mondták, hogy vissza lehet jönni?

Igen, ’45 nyarán már vissza lehetett jönni. Amikor visszajöttünk anyám óvodát nyitott, mert nem volt más képzettsége.

Óvónő volt?

Nem. Anya.

Az sokmindenre képesít.

Sőt, délután német óvodát nyitott, mert németül tudott. Akkor még természetben fizettek az emberek, fantasztikus volt! Sose felejtem el, hogy egyszer kaptunk egy szál kolbászt, amit a kályhába dugtunk el. Később begyújtott és elégett az egész kolbász. Elmesélek valamit, mert ez magának biztosan sokat fog mondani, én jegyes-oktatáson használom. Azt szoktam mondani a pároknak, hogy 3 dolog tart össze. Ha röviden akarjátok tudni: a közös ágy, a közös asztal és a közös imádság. Ezeknek az ereje exponenciálisan növekvő. Legkevésbé tart össze az ágy, pedig az ember azt hiszi, hogy az tart össze. Az asztal sokkal jobban, mert a művelt emberiségnek minden nagy dolga az asztalnál történt, az utolsó vacsorától a Platón vacsoráján át a Jaltai Konferenciáig. Na, hát a közös imádságra elmondom, hogy mit éltem át kisgyermekként: Úgy aludtunk, mert nem volt fűtés, még fűtőanyagunk sem, hogy lábtól az öcsém meg én, az anyám meg fejtől. Egy éjszaka egy füttyszó hallatszott az utcáról, mire az anyám úgy kelt fel, mint akit a darázs csípett meg. Megjött az apánk, akit mi nem is ismertünk, persze.

Akkor négy éves volt…

Több, mert ’41 február 22. a születésem napja, és ez ’45 novemberben volt.
Szóval egy füttyszó és ugrott fel az anyám. Apám első kérdése az volt, hogy mondtátok-e együtt este az imádságot? És mondtuk, persze, hogy mondtuk, de fogalmunk sem volt róla, hogy anyánk meg apánk megfogadták, hogy minden este 8-kor imádkoznak egymásért. Biztosan megérti, hogy énnekem senki nem fogja megmagyarázni, hogy nem a közös imádság hozta haza az apámat akkor, amikor évek óta nem látták egymást, és amikor 3000 kilométerről mehetett volna az apám ahová akar. Azt szoktam mondani ezeknek a fiataloknak, hogy addig biztosan összetart a Jóisten, amíg ti egymás kezét fogva el tudjátok mondani a Miatyánkot.

Mi az, amit a szüleitől kapott?

Apámtól kaptam, hogy kamasz-koromban, vagyis már 16 éves koromtól kezdve asszisztáltam nála a rendelőben. Asszisztens nővér is volt ott, de ő készakarva befogott maga mellé és higgye el, hogy nekem ma is hatalmas segítség a gyóntatásban, ahogyan az apám viselkedett a fogorvosi székben ülő emberekkel. Láttam, hogy a szorult helyzetben lévő emberrel hogyan kell viselkedni. Megértéssel. Ha nagyon érdekli, hogy hogyan viselkedik egy gyóntató, elmondom.

Nagyon érdekel, mert azon az oldalon nem szoktam ülni és ez az egyik olyan titok, ami szerintem nagyon érdekli az embereket!

Akkor mondom. Évtizedeken keresztül jártam Abaúj megyében atyai jó barátaimhoz, akik tábori papok voltak és visszajöttek az orosz fogságból. Nagyon jó emberek voltak. Balogh István Göncön, annak a testvére a Balogh Laci – ezekhez jártam én papkodni nagy ünnepeken. A gönci templomban volt régi gyóntatószék, amilyeneket most már csak a filmekben látni. Ebben a gyóntatószékben felül, belül, úgy, hogy csak a pap látta, volt egy régi kitűzött, gubacs tintával írt felírat, hogy „Szolgatárs vagy”. Emlékszik? A tízezer talentum és a száz dénár.

Amikor elengedi az Úr a szolga bűnét, ő pedig számon kéri szolgatársát.

Jézus ezt a példabeszédet olyan fantasztikusan koreografálta meg, hogy a tízezer talentumról nem tudjuk, hogy mennyi, ill. tudjuk, hogy egy tehervonatnyi arany. Ennyi adósságot felhalmozni eleve lehetetlenség, ebből látszik, hogy más adóssággal áll szemben az Istennel az ember és más adóssággal egy emberrel. De ennél sokkal többet is mond, azt, hogy körbetartozással sem lehet ennyit felhalmozni. Ha sokan 100 dénárral is tartoztak ennek az embernek, akkor is tízezer évig kellett volna, hogy éljen, hogy ennyit felhalmozzon magának. A gyóntató az sohasem bíró, hanem egy szolgatárs.

Akinek lehet, hogy többet elengedtek?

Lehet. Tehát semmi más dolga nincs a gyóntatónak, mint az, hogy hagyja szabadon beszélni azt, aki mondani szeretne valamit és segítsen kiengesztelődni neki a Jóistennel. Hála Istennek, hogy így 74 éves koromra én már annyi mindent hallottam, hogy nekem senki nem fog újat mondani. Nem is vagyok kíváncsi sem, soha semmire. Csak az a ember számít, aki oda betérdel. A saját KISZ titkáromat meg a feleségét, akiket esküvőre készítettem fel, a Gellért hegy oldalában gyóntattam meg. Annak nincs jelentősége, hogy az ember hol gyóntat, itt is a szobámban rendszeresen gyóntatok. A kemoterápia alatt csak maszkban gyóntathatok.

Az Ön védelme érdekében.

Igen, ezt az orvosok hagyták meg, hogy ne kapjak el fertőző betegséget. Furcsán néz ki benne az ember… A templomban a gyóntatószékek közül az egyiket át is alakítottam, most szemben ülünk egymással. Szóval a gyónásnál fontos, hogy az ember segítse az illetőt a Jóistennel kiengesztelődni és, hogy vegye komolyan az egészet egyáltalán. Előfordult, hogy bekopogott valaki, hogy „Atya, én csak egy gyors feloldozást akarok, nem kell semmi más, már futok is”. Hát mondtam, hogy így nem tudom mi alól feloldozni, előbb jöjjön csak be.

Mennyire felületesek a gyónások?

Nincs neki jelentősége. Nagyon sok felületes gyónás van, amit az ember emberileg úgy érez, de a Jóisten tudja pótolni.

Fontosabb a szándék, hogy eljön, le akarja tenni a bűnét?

Ha már le mer térdelni, az már… az már elég a Jóistennek.

Akkor Ön egy irgalmas szívű gyóntató, ahogy az édesapjától tanulta…

Ha le mer térdelni, akkor az szerintem a Jóistennek elég, ha el sem tudja mondani, akkor is nyugodtan fel lehet szerintem oldozni. Nyugodtan. És ezek mind titkok, olyan belső titkok, amiket nem is szívesen mondok el, de én nem is mondok nehéz, bonyolult elégtételeket. Két Miatyánk, két Üdvözlégy. Meg elmondom legfeljebb, hogy nem maga tesz elégtételt, hanem Jézus tesz elégtételt, ezzel csak belekapcsolódik abba az elégtételbe, amit Jézus tesz. Azért az imádság semmi más, mint Jézushoz való kapcsolódás.

Ön átélt nagyon sok évtizedet az egyházban is, kezdve attól, hogy a kis gimnazistaként a Nagytemplomban húzta a harangot és még Mindszenty hercegprímással is találkozott. Mit szól ahhoz, hogyan változott az egyház? Ön mit tapasztal?

Óriási hitetlen tömegek vannak manapság. Mi itt Kecskeméten például egy 110 ezres város egy vékony penészrétegéhez férünk csak hozzá.

Nemes penészre gondol?

Csakis. Vékony nemes penész rétegéhez férünk hozzá, amelyik egyre vékonyodik, és amelyet pótolni nagyon nehéz, szóval a Jóistenre bízzuk, hogy pótolja ő, mert mi nem győzzük. Nagyon kicsi eredményét érzem az aktivitásoknak, amilyen aktuálisan pl. a városmisszió. Nagyszerű dolog, amit maguk csinálnak a Parázs Központban, minden elismerésem. Azért mégsem azon múlik, ahogy mi akarunk futni, hanem az irgalmazó Jóistenen múlik minden. Így érzem.

Az biztos, hogy a kegyelem nélkül nem megy.

Az iskolában tanítok most is, egészen pontosan a 16 éves fiúkat és lányokat, akik bérmálásra készülnek, majdnem 50-en vannak. A tapasztalatunk a következő: most már olyan nemzedékek járnak ide hozzánk, akiknek már a nagyszüleik sem tanultak hittant. Semmilyen alapjuk nincsen.

Sem elméleti, sem gyakorlati.

Semmilyen. Ha tudunk nekik valamilyen liturgiából eredő, szentmisékből eredő, szentségkiszolgáltatásokból eredő élményt adni, az óriási dolog.

Kezdete egy jó kapcsolatnak. Azt jelzi, hogy az egyház jó, valami jót ad neki. Ezt az élményt lehet utána elmélyíteni a katekézis által.

Igen. Nekem a legnagyobb élményem, amikor jönnek 12-esek, olyanok, akikről tudom pontosan, hogy soha nem járnak misére. A legnagyobb része a diákjainknak nem gyakorló keresztény. Nálunk minden évben, minden osztályban legalább négyszer közös gyónási alkalmak vannak, közös bűnbánati liturgiával összekötve, azonban egyre kisebb eredménnyel tudjuk zárni. Régen, mikor még én voltam diák, vagy tanítani kezdtem, az osztályok nagy része meggyónt. Most az osztályok 5-10%-a, és az már jó.

Biztos, hogy Isten kegyelme a döntő, mert ő akkor adja meg a kegyelmét, amikor ő akarja és biztos, hogy a kövekből is tud fiakat támasztani… De mégis, mit gondol, Zoltán atya, hogy mi lehet a pasztoráció iránya, hova kell nagyobb hangsúlyt tenni? Vajon mi hogyan tudjuk Isten kegyelmét megalapozni? Hogyan lehet ezt az óriási tömeget, akik már nem is hívők, valahogyan kapcsolatba keríteni az egyházzal vagy Istennel?

Nekem ebben az a tapasztalatom, hogy nagyon hatékony, ha használom a Bibliát. Ott van a háta mögött 2 szatyornyi Biblia, hogy mindenkinek jusson.

Mert Isten igéje több, mint az emberi szó…

Fantasztikusan hat. Mondok egy példát: Ha azt mondom húsvét, elolvassuk együtt a történetét, mert mindenkinek ott van a kezében. A húsvét a zsidóknak egy felszabadulási ünnepe volt, ami a magyaroknak nincs is, mert sosem szabadultunk fel igazán. Aztán elolvassuk, hogy hogyan volt az, amikor a zsidóknak megtiltották a gyerekszülést, hogy a gyerekeket ki kellett tenni és Mózes anyja mit tett, és Mózes mit csinált...ezután, hogy a keresztény húsvét, az semmi más, mint ennek a továbbfejlődése. Mert nekünk is van egy húsvéti bárányunk, akinek a vére által mi is megszabadultunk. Hogy ha az ember ezt így végigviszi, akkor megértik. Mindenestül. Persze millió dolgot kell elmondani nekik, mert alapvető dolgokat nem értenek. Például most a szentségek közül a gyónásnál tartunk, és sorra került a tékozló fiú példabeszéde. A tékozló, a tékozlás szót sem értik, magát a szót.

Nem használjuk a köznyelvben.

Egész csomó dolgot el kell ilyenkor magyarázni. Nagyobb tékozló is van a példabeszédben, nem csak az a fiú, hanem mondjuk az apja is, aki gyűrűt húz az ujjára, sarut a lábára, levágatja a hízott borjút és így az atyáról, vagyis az Úrról szóló példabeszéd az egész. Ez meglepetés és jó hír, ugye?

Ezt sokkal jobban megérti az, megérinti azt, aki még nem szokta meg ezt a történetet!

Az Isten visszavárja azt az elkóricált gyerekét, sőt az otthon maradott fia elé is kimegy, aki szintén elszakadt tőle. Ennek megértésében nagy segítség a Biblia olvasása mindenhol, a bérmálásra vagy az elsőáldozásra való felkészítésnél, jegyes-oktatásnál is. Az elsőáldozásra való előkészítésnél el szoktam olvasni velük Jézusnak a kafarnaumi beszédét, de úgy, hogy előzőleg elolvassuk annak az előzményét is, a kenyérszaporítás csodáját és hogy Jézus a vízen jár, majd utána Kafarnaumban elmondja azt a beszédet. Ami János evangéliumának egy fantasztikus része, ahol feltárul az eucharisztia valósága szépen lassan. „Az én testem valóban étel és az én vérem valóban ital”, vitatkozás a zsidókkal, hogyan adhatja ez magát… és elhagyják emiatt, mert ez botrány. Hogyan lesz érthető? Ilyenkor nem az utolsó vacsora történetét olvasom el, hanem az 1. Korintusi levél 11. fejezetét, Szent Pálnak azt a rövid tudósítását, mert az 30 évvel előbb készült, mint az evangéliumok. Mert az Úr Jézustól tudom, hogy az elárulásának éjszakáján fogta a kenyeret… És ott van az a csodálatos rész is, amit a misén is mondunk, hogy „Halálodat hirdetjük, mi Urunk és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz”. Innen idézzük mindig. Ha így végigvesszük, akkor megértik azt, hogy az egyház ezt a gyakorlatot, hogy egy darab kenyérre rámondja a pap, hogy ez az én testem és egy kevés borra, hogy ez az én vérem, ezt halálosan komolyan veszi 2000 év óta, és ezt gyakorolja.

Így megértik a Szentmisét is.

Igen. Jézus elrendelhette volna, hogy öljünk meg egy csirkét, de ő nem akart ilyen érzékeinkhez szóló, ilyen megrázó dolgokat használni, hanem egészen egyszerűen beleszőtte a hétköznapjainkba az eucharisztia titkát. Közönséges vacsora, egy szeretetvacsora, mindennapi kenyér, mindennapi bor. Vegye észre az ember azt, hogy az Isten így is meg tud nyilvánulni! Ezért nekem a legnagyobb élményeim ezek a 11-12-es fiúk-lányok, akik egyszer csak eljutnak odáig, hogy első áldozók akarnak lenni. Akkor eljönnek ide 4-5 alkalomra, szépen előkészülünk, és adok nekik egy egyszerű lelki tükröt. Nem az a lényeges, hogy az ember kimerítően tudja a lelkiismeretét, ez a tízparancsolat alapján van.

Ez van a gyóntató szék mellett is? Vagy egy bővebb?

Azokat a képeket régi káplán atyánk, Szojka Ödön rajzolta. Ezt más írta.

Ön nagyon sok nagy nevű piaristával élhetett együtt.

Engem Sík Sándor vett fel piaristának, 18 évesen.

Akkoriban ez természetes volt, hogy valaki 18 évesen papi pálya felé lépett, vagy akár megházasodott. Ma éppen azt éljük meg, hogy a fiatalok nehezen döntenek, 30 év felett házasodnak, több szakmát szereznek, több egyetemet elvégeznek. A döntésre, az elköteleződésre való képességük mintha kisebb lenne. Mit gondol Ön erről?

Csökkent, de ebben van egyfajta óvatosság is, én az óvatosságot nem érzem rossznak okvetlenül. Abban az időben én átéltem, hogy az osztálytársaim közül sokan voltak szegényebb sorsú úgynevezett egyházmegyei támogatott gyerekek, akiket ideadtak az egyházi iskolában és az egyházmegye őket anyagilag is támogatta, majd utána természetes úton mentek tovább…

Egyenes út volt a papságig?

Viszonylag egyenes út volt. Mentek tovább a szemináriumba, kispapok lettek, és vagy kispapként vagy felszentelt papként gondolták meg a dolgot. Nálam ez nem így volt. Én kifejezetten elhatárolódtam tőlük, kecskeméti voltam, ők a kollégiumban éltek.

Ez érdekes, vajon mi volt a motivációjuk? Ezek az emberek látták, hogy az egyházi pálya egy biztos karrier? Vagy azért, mert ez volt az elvárás velük szemben, hogy nekik papnak kell lenni?

Sok minden volt benne. A szüleik kívánságától kezdve, saját ambíciójukon át sok minden.

Annak idején a papi hivatás felemelkedés volt.

Karrier volt, persze. Ők többnyire egyszerű parasztgyerekek voltak, a családjukat még nyomorították a kuláksággal, beszolgáltatással, szörnyű dolgokat éltek át. Ez egy kitörési lehetőség lehetett. De nem ez volt az első. Az első mindig a Jóistenhez való kapcsolódás volt. Nekem az osztálytársaim mind meghaltak, akik papok voltak. Akik papként indultak, azok között van még életben pár, de szigorúbb szerzetbe léptek, megházasodtak, mi így szoktuk mondani. Én úgy gondolom, ebben vicc is van, biztosan érti, de a Jóisten nem olyan szigorú, mint egy ember.

Nem kell neki annyira megfelelni, és nem szól vissza…

Így van…

És a mostani papnak készülő generáció? Nagyon megváltozott a papságról alkotott kép és a motiváció is… Bár gondolom elsődleges most is az Isten hívása, anélkül nem lehet…

Néhány kivételtől eltekintve most is hozzátartozik a családi háttér. Nem tudom elképzelni, hogy egy teljesen hitetlen családból papnak elmenjen valaki. Ahhoz egészen különleges, damaszkuszi úti élménynek kell lejátszódni az életében.

Akkor úgy gondolja, hogy a családpasztorációnál kezdődik minden?

Ott, hogy imádkozzanak a szülők a gyerekükért és a gyerekek a szüleikért, és neveljék úgy a gyereküket.

A közös imádság egy kulcs lehet ebben is.

Erre elmesélem az utolsó öcsém, István történetét, aki orvos lett, végre. Mert abban az időben az volt az állami utasítás, hogy nem nevelünk orvos generációkat. Szeretett volna mindegyik testvérem orvos lenni, de nem lehetett. Én is gondolkodtam rajta, de nem lehettem volna, mert abban az időben azt mondták, hogy csak munkás – paraszt családok gyermekei lehetnek orvosok. De a legutolsó testvérem, István, aki 10 évvel fiatalabb nálam, már lehetett orvos. Amikor kamasz volt, akkor a mi szüleinkkel együtt jártunk templomba és az apámnak nem számított, hogy kirúgják az állásából ezért. A végén, ’56-ban a kommunisták mentek hozzá könyörögni, hogy mentse meg őket, mikor bajban voltak. Nem is ez a fontos, hanem, hogy az öcsém, István 17 éves korában bejelentette, hogy ő nem hisz és, hogy nem fog templomba járni, és szépen élte is az életét, először egy zongorista lánnyal, aztán mindenféle más barátnői voltak. Aztán felvették az orvosi egyetemre, ami óriási dolog volt, a fenti előzmények után, de harmadéves kora után abbahagyta, mert úgy gondolta, hogy neki az nem jó. Az apám már majdnem olyan idős volt akkor, mint most én, 70 éves, neki már nem volt mindegy, hogy a fiával mi lesz. István pedig bejelentette, hogy művész lesz, festő meg költő, és felköltözött a Mészáros Márta filmrendező húgához Pestre, és ott éltek együtt. Én átéltem azt, hogy az anyám imádkozott érte. Soha egy rossz szót nem mondott neki, nem emlékszem arra, hogy bármilyen módon is vádakkal illette volna a saját fiát, hanem csöndben imádkozott érte. Egyszer csak az történt, hogy összeismerkedett egy lánnyal Pesten, aki később a felesége lett, aki egy kereszteletlen, félig zsidó lány volt, akinek a hatására visszament az egyetemre. És elvégezte az orvosit. Ekkorra halt meg az apám. Elvégezte az egyetemet, utána három fiuk született. A 3 fiú közül egyik sem volt megkeresztelve. Az anyám tovább imádkozott értük. Tehát se a feleség, se a három gyerek nem volt megkeresztelve. Egyszer csak a sógornőm, a Györgyi ahogy sétáltatta a gyerekeket, összeismerkedett olyan asszonyokkal, akik oda a Kassai téri templomba jártak a gyerekeikkel hittanra… És ezeknek az asszonyoknak a hatására eldöntötte, hogy megkeresztelkedik és megkeresztelte mind a három gyereket, az öcsém nélkül.

Isten türelmes, ugye?

Ennél többet nem tudok mondani. Átéltem még egy megdöbbentő dolgot az anyámmal kapcsolatban. 80 és 90 éves kora között sokszor ágyban fekvő beteg volt. Azt tapasztaltam, hogy a gyerekei, a testvéreim, azoknak a korosztálya nagyon nehezen viszonyult hozzá, ő csak imádkozni tudott értük. A „csak” nagyon idézőjelbe van téve. Csak imádkozni tudott értük, de az unokák viszont lógtak rajta, 17 unokája volt.

Ez sokszor így van a generációk között. Mi lehetett ennek a titka?

Egy nagymama már nem akar semmit sem elérni, csak szeretni szeretné őket, amit a gyerekei még nem így tapasztaltak. Van felelőssége, de már nem akar semmit sem elérni vele az unokáknál. Nincs elvárás, ez az a bizonyos tiszta szeretet, amit a gyerek ösztönösen megérez. Amit a gyerek hitéről mondtunk: ős-bizalom. Megérzi az ős-bizalommal, hogy ez a nagyanyó nekem csak jót akar, és akkor a legtitkosabb szerelmi ügyeikkel is felkeresték a nagyanyót, és minden meg volt beszélve. Ezt láttam. Isten adománya volt az is, hogy amikor 62 évesen nyugdíjba tettek és ide helyeztek plébánosnak, még három évig tudtam őt ápolni Kecskeméten.

Zoltán atya átélte a piarista rend évtizedeit, amellett, hogy 30 évig tanított, és még most is tanít.

10 évig voltam házfőnök. Az utolsó osztályom harmadikos volt Budapesten, akkor történt velem, hogy betegen feküdtem otthon, influenzában, és bejött hozzám az akkori tartományfőnök Kállay Emil atya. Bekopogott és elmesélte, hogy most kérjük vissza a régi iskoláinkat, mert akkor volt a rendszerváltásnak az a része, hogy vissza lehetett kérni. Tíz iskolánk volt a trianoni Magyarországon és ebből kettőt nem kértünk vissza, Debrecent és Tatát. Aztán Veszprémet sem, mert nem tudtuk, ugyanis a veszprémi rendházunkból közben kiszedték a födémet és abból levéltár lett. Szóval az volt a lényeg, hogy kérjük vissza, de ő ezt egyedül nem bírja. Én persze mondtam, hogy segítek. Ez valamikor februárban volt és májusban találtam az ajtómon egy borítékot, amiben felmentett minden eddigi dolgom alól, osztályfőnökség, házfőnökség alól és kinevezett a Piarista Iskolaépítő és Fenntartó Közhasznú Társaság ügyvezető igazgatójává. Azt se tudtam, hogy az micsoda. Volt annak idején két nagyszerű tanítványom, egy ügyvéd, Gerinci András és egy építész, aki most már Ybl díjas építész, Golda János, az ő segítségükkel kezdtem akkor egy 6 éves időszakot, amikor vállalkozó lettem. A házfőnökségem és a plébánosi időszak közötti hat évben voltam ügyvezető igazgatója ennek a közhasznú társaságnak.

Ez kicsit jellemző a papi hivatásra, ugye? Mit tanácsolna azoknak az atyáknak, akik nagyobb fába kell, hogy vágják a fejszéjüket, és nem tanulták ezt a szakmát: menedzsment, pénzügyi terület…

Nézzenek szét maguk körül, mert fantasztikusan sok jó segítséget találnak maguk körül a híveik között! Meg kell keresni azokat, akik értenek hozzá!

Ez egy érdekes kérdés, hogy hogyan felügyeli a szakemberek munkáját? Mi az ő szerepe, hogyha ő nem ért hozzá igazán?

Nagyon gyorsan beletanultam. Így fogja megérteni: akkor zajlott le a szegedi gimnáziumunknak a tendereztetése. Szegeden a Hősök kapujától egészen a Tiszáig végig, az a nagy, háromemeletes épület, az volt a piarista gimnázium. Azt nem adták vissza, hanem helyette felajánlottak egy helyet a Rókus városrészben, a mostani Tesco melletti területen, ahol meg is épült aztán a Piarista Gimnázium. Ez a két hektáros területet nagyon vizenyős volt, részben temetőterület. Amikor ennek a tendereztetése zajlott a régi tanítványaim segítségével elindultam és a tervezéstől a fő- és alvállalkozókat mind végigjártam. Isten segített, és az is előnyös volt, hogy nem volt semmi más dolgom akkor, csak ez.

Könnyű volt ez a váltás? Hirtelen a tanításból és házfőnökségből most egy egészen más területen kellett helytállni. Volt ebben veszteség is, ugye?

Könnyű volt. Veszteség volt, hogy a diákjaimmal való kapcsolat megszakadt. Gyorsan átálltam, azzal soha nem volt gondom, hogy megértessem magam egy vállalkozóval. A szegedi iskola zöldmezős beruházással készült és tizenegynehány fővállalkozó adta be a pályázatot. Amikor végignyálaztam ezt a hatalmas mennyiségű iratot, sokmindenre rájöttem. Voltak, akik kartellizálódtak egymással, megbeszélték az árakat. Ezeket kiemeltem. Egy győri cég jött ki végül győztesnek. Örültünk, hogy nem kellett előleget fizetni, mert pénzük sem volt. Nem kaptuk meg a kárpótlást, pedig akkor kárpótlásokból építkeztünk, kb. 2 milliárd Ft-ba került az iskola megépítése. 24 tantermes iskola középen udvarral, aulával, melléépített kollégiummal, tornateremmel, templommal. A győri céget megtettük fővállalkozónak, a többieket szépen sorba alvállalkozóknak. A végén történt, hogy a cég fő építésvezetője meglógott egy nővel, ellopva egy autót. Nem tudott mit csinálni ez a társaság, és akkor felkértek engem, hogy legyek én az építésvezető. Akkor már ki volt tűzve az iskola átadási ünnepe. Orbán Viktor jött felavatni, mint az első Orbán-ciklus vezetője, így muszáj volt addigra kész lenni. Egy hónapig odaköltöztem. Bonyolult dolog és közben még egészségügyileg sem voltam rendben, de átláttam mindent. Végül épület-nívódíjat kapott az iskola. Ez a Kossuth díjnak megfelelően a legnagyobb díj. Tehát a tervező mérnök, meg a kivitelező – vagyis a mi munkánk. Isten áldja meg őket! Ezt az egészet úgy tudtam végigcsinálni, hogy a könyvelő mellett laktam a folyosón, aki egyúttal a piarista rendnek is könyvelt, és volt egy könyvvizsgáló, egy öreg nyugdíjas, aki segített abban, hogy semmi ne legyen szabálytalan. Ezen kívül, akik segíteni tudtak nekem, azok a régi tanítványaim voltak, és az egyik öcsém, aki statikus.

Akkor talán az is a titka, hogy jól ismerte ezeket az embereket és viszonylag kis létszámú csapat volt?

Teljesen átlátható volt, naponta együtt voltam velük. A munkámhoz nem csak Szeged tartozott, hanem ugyanabban az időben Mosonmagyaróváron teljesen felszerelt, vadonatúj konyhát, szegedi és váci tornatermet építtettem. Vácon műemléki környezet nehezítette a dolgunkat, a régi váci vár területén voltunk. Ha a markoló belemart a földbe, már hívni kellett a műemlékvédelmet. És sajnos találtunk is ezt-azt… Egyszer a markoló leszedte egy boltívnek a tetejét. Rögtön ki kellett hívni a műemlékvédelmet, de szerencsére a piaristáknak az csak a régi emésztőgödre volt. Ugyanakkor épült Gödön az iskolánk, az is egy külön történet. Gödön sosem voltak piaristák, az egy MHSZ objektum volt, Magyar Honvédelmi Szövetség. Már nem működött, puskás őrök, meg néhány kutya volt itt. Hétvégi házakból, egy hatalmas étteremből és egy hozzá tartozó konyhából állt. Az önkormányzat azt mondta, amikor ezt elkezdte visszavenni, hogy ha valaki csinál itt egy szakmunkásképzőt, annak ezt az egész területet odaadja. Ez szintén egy 2 hektáros terület, a Duna-parton, csodaszép területen. Jelenits tanár úr tartományfőnöksége alatt történt. Júniusban megkaptuk azt a területet és augusztus végén megnyitottuk ott az iskolát. Úgy, hogy azokból a gyerekekből lehetett már akkor csak válogatni, akiket már szakmunkásnak se vettek fel sehova. Kőműves, kőfaragó, épületlakatos, épületasztalos szakmákat nyitottunk. Régi tanítványainkból szedtünk össze olyan mestereket, akik vállalták ezt az egészet és piaristák is tanítottak itt. Az egész központja egy villa volt, egy Nobel-díjas, zsidó származású fizikus, Wigner Jenő családjának villája, aki annak idején elrepült Magyarországról, a villát pedig államosították. A gyerekek fantasztikusak voltak. Még egy mondat, így fogja megérteni, hogy milyenek voltak: az első időben a pesti gimnáziumból kivittük az összes csónakunkat oda, mert nekünk a Mikszáth Kálmán térről kihordani a Dunához borzasztóan fáradságos dolog volt mindig, ha evezni szerettük volna. Kivittük Gödre és onnan indultunk mindig evezni. Egyszer evezési gyakorlatra vittem a saját osztályomat és elmentünk az ABC-be bevásárolni, akkor azt vettük észre, hogy minden polcnál áll egy eladó. Egy idő múlva elkiáltja magát a vezető, hogy ezek nem azok, mehettek a helyetekre. Kiderült, hogy oda jártak lopni a szakmunkásképzős diákok, csak ők nem tudták, hogy most milyen diáktársaság lepi el őket. Aztán egyik évben a szakmai tanulmányi versenyen az első 10 helyéből 9-et megnyertek a mieink.

Ezek szerint meg is nevelődtek közben.

Nem tudom, hogy hogyan, ez nem a mi dolgunk, ezt a Jóisten csinálta.

Azért csak van valamilyen piarista fortély!

Nem tudom, hogy mi az.

Én biztos vagyok benne, hogy több titka is van, ha belegondolunk. Például, amit nagyon sokszor emleget Zoltán atya, hogy együtt éltek a diákokkal, hogy bármikor bemehettek Önökhöz… Sok szerzetes volt még akkor és lehet, hogy napközben szigorú volt tanárként, de délután, este atyaian fogadta.

Így van.

Vagy csak, hogy fiúk-férfiak voltak együtt.

Vagy ami még ennél is sokkal erősebb volt, hogy abban az időben az, hogy kirándulni jártunk a diákjainkkal, általános gyakorlat volt.

Ezt hívják ma élménypedagógiának. Az életre tanítjuk őket, közösséget szervezünk, illetve fejlesztünk.

Pontosan. Pesten nem volt kollégista, de minden hétvégén, szinte minden hétvégén mentünk kirándulni.

Ez gondolom tudatos lépés volt a nevelésben.

Teljesen tudatos volt. Az a kapcsolat, amibe az ember egy számháborúval, egy futballmeccsel került a saját diákjaival, az egészen más, mint az iskolai kapcsolat. Ez lehetett az egyik titok, jól megérezte. De én nem csak ezt csináltam. Próbáltam megtanítani őket arra, hogy sokkal erősebb az, aki állja, nem az aki adja.

Ezt hogyan tanította meg?

Munkával és a sporttal, egyszerűen. Eveztünk, vitorláztunk, kerékpározni jártunk, elkerékpároztam velük Rómába. Ezt biztosan hallotta.

Igen, ez egy nagy piarista hagyomány volt.

A legelső kerékpártúrát Jelenits tanár úr meg én csináltuk, úgy, hogy húszonvalahány diák meg egy pap kíséretében lekerékpároztunk innen Rómába, és addigra odarendeltünk egy másik 25 fős társaságot. Egy hétig együtt laktunk az ottani piaristák által adott helyen. Akik odafele kerékpároztak, azok a tanárokkal visszautaztak, akik odafele utaztak, azok visszakerékpároztak Magyarországra, így egy társaság csak egyszer tekert.

A mai napig tart így?

Hosszú-hosszú évtizedeken át mindig mentünk, mostanában már nincs rá piarista.

Kecskeméten is nagy változásokat éltek át az iskolában, egyre több lett a diák, kevesebb a szerzetes, egyre több hölgy van a tanári karban, koedukált lett az iskola, általános iskola is alakult. Ezeknek a változásoknak milyen előnyeit látja? Egyszerűen a korhoz kellett alkalmazkodni, vagy a fennmaradásért?

Alkalmazkodni kellett a korhoz és a fennmaradásért. Addig, amíg csak egy néhány, 6 vagy 8 egyházi iskola volt, addig lehetett válogatni, de aztán sok egyházi iskola lett.

Akkoriban az elitet képezték?

Ezt is lehet mondani. Kegyelmi időszak volt, ezt csak így tudom mondani. A mi egyháztörténelmünknek és a magyar történelmünknek kegyelmi időszaka volt ez. Jelenits tanár úr mondta annak idején, és én is így érzem, és tapasztalom az életemben, hogy a sarokba szorított ember vagy belepusztul vagy remekel.

Muszáj kihozni a legjobbat, legtöbbet.

Igen. Amikor az összes piarista össze volt szorítva 2 egyházi iskolába, az olyan sarokba szorított helyzet volt, amikor csak remekelni lehetett. Itt Kecskeméten 1953-54-ben a kosárlabda csapatunk megnyerte az országos kosárlabda bajnokságot. Olyan gyerekek, akiknek edzőjük sem volt, csak szerettek kosarazni. Akkor épültek a vitorlásaink. Én nem csak a vitorlásépítésekben voltam benne, hanem a 4 személyes műanyagból készült kenuk építésében. Annak idején kitanultam ennek a technológiáját, üvegszálas polisztirolból készültek sablonra. A diákjaimmal együtt építettem ezeket a csónakokat Budapesten, Kecskeméten pedig Havas és Jelenits tanár úr. Egészen más azokkal a csónakokkal elvinni a diákokat, 30-nál kevesebb diákkal soha életemben nem eveztem. Nem győzi az ember egyedül, átlátni egy 30-as tömeget, ezért mindig vittem magammal a már végzett diákjaimat, akik akkor már egyetemisták voltak. Nekik is óriási tapasztalat volt, hogy ők nevelték a következő generációt. Amit nekem nem hitt el a diák, azt elhitte az idősebbnek egy pillanat alatt. Vagy például: Hortobágyon a 15 éves gyereknek éjszakai őrségben kellett lennie, váltásban. Nem volt semmi különös, de legalább látta az éjszakát, látott csillagot. Néha meg ellopták a csónakokat…

Voltak ilyen beépített akciók is?

Amolyan cserkészakciók, de nem neveztük cserkészetnek soha sem. Az esti ima után az első őr megkapta az én órámat, azt kellett továbbadni óránként. Az utolsó őr az én lábujjamat csavargatta reggel 5-kor, én voltam az utolsó őr. El tudja képzelni azt, hogy ezeknek a pesti diákoknak, akik csirkét csak nejlonzacskóban láttak, micsoda élményanyagot jelentett ez?

Egyszer reggel 4 és 5 között felkeltettek, hogy tanár úr, nagyon érdekes, amit mutatni akarunk, tessék jönni! Az történt, hogy a parton, ahol ki voltunk kötve, ott mellettünk egy anyajuhokból álló nyáj volt, és elkezdtek elleni, de nem volt ott ember körülöttük. Mire felkelt a nap, addigra 10 vagy 12 kisbárány megszületett. Fantasztikus biológia órát tartottunk ott együtt a társasággal. El tudja képzelni, hogy ez a gyerekeknek milyen élmény! Rengeteg ilyen történetet átéltünk. Én csak olyan helyre vittem a diákjaimat, ahova érdemes őket vinni. Nem nagyon vittem soha autóbusszal őket. Kisebb korukban csak vonattal, hátizsákkal. Mondok egy példát: másodikos korukban az rendszeres volt, hogy elvittem őket először Székesfehérvárra, az ottani romokat megnézni, majd onnan vonattal tovább Veszprémbe, utána Zirc, majd fel a Cuha völgyön gyalog, Kőpince forrás, valahol leálltunk táborozni, sátorban alvás, esti mindenféle egyéb. Az egész osztály, kivétel nélkül, aki soha nem aludt azelőtt sátorban, az is. Másnap tovább Pannonhalma, ott minden néznivaló, meccsek az ottani diákokkal, majd Győr és úgy haza. De ez mind bumlizva. Hogy az egésznek legyen fáradsága. Mert a fáradt diák a jó diák.

A viccem az volt, hogy úgy kellene csinálni az autóbuszos kirándulásokat – „kirándúlásokat”, mert az osztálykirándulás a török dúlásoknak a szinonimája – hogy kerék nélküli autóbusz, beülsz, behúzhatod a függönyöket, kártyázhatsz, semmi baj, néha egy magnó bemondja, hogy most kiszállunk, megnézzük ezt a templomot. A diákok visítva tiltakoznak. Jó, maradjatok. Két nap múlva kiszálltok és milyen nagyszerű kirándulás volt! Ezt viccként mondtam el mindig, hogy ez nem cél. Nyáron kivétel nélkül minden osztályomat kivittem Erdélybe.

Az akkoriban komoly szervezést igényelt.

Igen, de győztük. Elsőnek volt nagyon jó, mert akkor felkerestük Kolozsváron, Szervátiusz Jenőt és Ernőt, apa-fia, ők adtak további útvonalat, hogy merre menjünk. Mindig a Tölgyesi szorosba mentünk. Onnan először a Csallóra mentünk fel, aztán onnan Nagyhagymás, Feketehagymás, Egyeskő, a Gyilkos tóhoz és onnan Gyimesbe, mindezt gyalog.

Hol szálltak meg?

Semmi szállás, abban a sátorban aludtunk, amit a hátunkon vittünk, patakban mosdottunk. Legfeljebb ahol medveveszély volt, ott az esztenáknál aludtunk, ott magyarok vannak mindenütt. Minden osztályomat vittem.

Mennyien mentek?

Húsz fölött mindig, és mindig volt velünk idősebb is, meg tanár kolléga is. Ugyanígy vittem a Felvidékre is őket. Nem csak a Madách kúriába, hanem elvittem őket Selmecbányára is. A magyar történelmet így gyorsan megértették. Értékes idő volt, az egész nyarat a diákokkal töltöttem tulajdonképpen. Nem nagyon maradt egy hét sem, hogy a szüleimhez hazajöttem. Mentem az egyik vitorlás túrából a másikba, utána az evezős túra, utána a biciklitúra… Ebből lett a melanóma. Ezt is lehet mondani a végén.

Ön ezt elkötelezetten, belső indíttatásból tette, hivatásból.

Óriási dolgot jelentett nekem, és a diákjaimnak is, akik most visszajönnek 30-40 év után is és hozzák hozzám a gyerekeiket, unokájukat. Mindegyiknek ez a legnagyobb élménye.

Akkor most, amikor szenved a melanóma miatt, ezekre visszagondol.

Ezekre is vissza-visszaemlékszem. Ezek elképesztők, fantasztikus élmények! Még egyet mondok: két hét volt arra, hogy Rómába leérjünk biciklivel. Reggel-este pár órát kellett ahhoz biciklizni, nem kellett sokat. Az elég ahhoz, hogy 100 km-t tudjon menni az ember. Akkor is a jugoszláviai részen sátoroztunk, mert ott még lehetett vad-kempingezni, ahogy átértünk Olaszországba, már nem lehetett. Annyi pénzünk nem volt, hogy kempinget fizessünk, ezért a plébániákra kéredzkedtünk be. Ez Portogruaroban volt, ami Velence és Ravenna között félúton van, a Pó torkolatában, egy kisváros, Kiskunfélegyháza nagyságú. Az ottani plébános befogadott minket, 45 év körüli, jó futballista volt. Magyarországról csak a Mindszenty bíboros nevét, Puskás Öcsi és Papp Laci nevét ismerte, ezen kívül annyit, hogy kommunista ország vagyunk, akkor még a Kádár-korszak volt. Este, amikor a kertje végében főztük a vacsoránkat, odajött a hóna alatt néhány borral, amire Tokaji volt írva. Az ottani Tokaji, mert akkor még volt, az vinkó volt a miénkhez képest, de jó kedvünk lett tőle. Éneklés lett belőle és akkor egyszer csak előállt azzal, hogy énekeljék el neki a diákok a magyarok nemzeti himnuszát, amit a futball-meccsen is szoktak énekelni. Az első meglepetése az volt, hogy felálltak a gyerekek. Nem értette, hogy miért. Kérdezte, hogy miért állnak fel? Én olyan jól nem tudok olaszul, a Jelenits tanár úr, aki velem volt, jól tudott olaszul. Aztán le kellett neki fordítani a himnuszt. Akkor teljesen kiakadt, azt mondta, hogy másnap erről fog prédikálni. Ez egy szombati napon volt, másnap ott voltunk a miséjén, ott álltunk hátul. Fenn a szószéken nagy, mediterrán mozdulatokkal mesélte: „Képzeljétek el híveim, ott azok a magyarok, mennek a pápát meglátogatni. (Nem azért mentünk.) Este befogadtam őket, bort vittem a vacsorájukhoz és éneklés közben mondtam, hogy énekeljék el a magyarok nemzeti himnuszát. Képzeljétek el, ennek a kommunista országnak a nemzeti himnusza egy imádság! És, hogy a nemzeti himnusz az egy imádság, az hagyján, de mi olaszok lennénk, mit kérnénk az Istentől? Gazdagságot és ellenségeink feletti győzelmet. A magyarok is ezt kérik, de első helyen tudjátok-e, hogy mit kérnek? Jókedvet, humort kérnek első helyen. Jól nézzétek meg őket!” Na most, az volt az elképesztő, hogy mi is akkor vettük csak ezt észre.

Igen, mert azt mondják, hogy a magyar népnek betegsége a pesszimizmus.

Igen. Tehát kellett hozzá egy idegen embernek a tekintete, aki egyszer észrevesz olyan értékeket, amit nem is tudunk, hogy a miénk. Már nem is tudjuk. Utána mi elbeszélgettünk, és magunk között mondtuk, hogy leesett volna a szószékből, ha megtudja, hogy nekünk nem ez a himnuszunk, hanem a Boldogasszony Anyánk. Vagyis hogy volt tartalék mélységünk is. Olyan ez, mint amikor a két kamion megy fel a lejtőn. A magyar szegény kamion és mutatja a 3 sebességet. Nekünk ez a himnusz a reformkor csodálatos terméke, amit köszönhetünk a nagyszerű költőnknek, Kölcseynek, és Erkel Ferencnek. De hát ennél háromsebességgel több van nekünk! Na most képzeli, hogy ilyen élményeket… Ilyeneket tudok én magának garmadával mesélni – de nem fogok többet.

Én ráérek!

Egyet még elmondok, na. Minden osztályomat elvittem másodikos korukban Duna-túrára. Ez azt jelentette, hogy Mosonmagyaróvárra felvittük a csónakokat, de úgy, hogy a hátunkon ki a Keleti pályaudvarra, onnan kis kocsikon le a Mosoni Dunára, és onnan indultunk, mindig le egészen Mohácsig, onnan vissza Bajára és onnan hoztuk haza a csónakokat megint vonattal. Éjszaka mindig sátorban aludtunk. Többször véletlenül összefutottunk a nemzetközi Duna-túrával, amin lengyelek, szlovákok, csehek, osztrákok, németek vettek részt, mindenki együtt evezve. Egy vihar kivert bennünket Százhalombatta mellett először, és ezekkel táboroztunk ott, aztán lent, Mohácson is összetalálkoztunk velük. Ami az érdekes volt, hogy az ilyen evezős túrán – maga ezt biztosan nem tudja – de az embernek legjobban kikészülő alkatrésze nem a karja, amivel evez, hanem a feneke.

Én csak egyszer voltam vízitúrán, olyan barna azóta sem voltam.

Feketére sül az ember, de nem ez az érdekes. Hanem, hogy a feneke kikészül az embernek 12 napon keresztül. Feltöri a fenekét, főleg, ha vizes nadrágban ül a deszkán. Lent Mohácson könyörögtek nekem, hogy csináljunk valami mást, mert nem tudnak visszaülni. Mondtam, hogy semmi baj. Elmentünk megnézni a nemzeti gyászhelyet, a mohácsi csatáét. De én sosem voltam ott és fogalmam sem volt arról, hogy az a Dunától 12 km-re van és volt 32 fokos hőség. És mint egy vert had, úgy érkeztünk oda meg a hőségben. Arra a helyre, ahol nem találtunk semmit, csak néhány akácfát, aminek árnyéka sem volt, meg néhány beásott kopjafát. Ott szomorkodtunk éppen, mikor megállt egy elegáns belga luxusautóbusz. Kiszálltak vagy 8-10-en. Kiderült, hogy középiskolai tanárok voltak, fakultatív kirándulás volt nekik és akiket érdekelt ez a dolog, azok jöttek ide, a többieket máshova vitték. Közül az egyik, egy francia anyanyelvű belga történelemtanár odajött az én gyerekeimhez, elkezdett velük beszélgetni és érdeklődött – voltak közöttük franciások, én nem tudok franciául. Kikérdezte őket, hogy kik-mik. Teljesen elhűlt, hogy ezek a magyarok, ezek milyenek! Hogy nem a nemzeti győzelmi helyekre hordják el a diákjaikat, hanem lecsónakáznak Mohácsra, aztán kijönnek ide, ráadásul gyalog, 37 fokban ilyen körülmények között. Úgyhogy megfogta a csapatot, besuvasztotta őket ebbe az elegáns autóbuszba, elvitte és megvendégelte az egész társaságot. Utána még éveken keresztül kapcsolatot tartott ezekkel az osztályomba járó diákokkal, meg is hívta őket, meg én nem is tudom pontosan, minden történetet nem tudok. De azt biztosan érti, hogy az, hogy az ő szemükbe mi, magyarok milyenek vagyunk, az ilyen apró marhaságokkal derült ki, például.

Mennyi mindenre rácsodálkozhattak Önök is az útjaik során!

Bizony Erdélyben is! Biztosan érti, hogy nekem nem kellett semmit prédikálnom. Életem első evezős túráját a Marosra vezettem Szászrégentől, már éppen felszenteltek. Amit most mesélek az Kerelőszentpálon volt. Maga erdélyi?

Nem, de ki tudja merre alakul a család, a lányom most megy férjhez egy székely legényhez augusztus 8-án, Csíkszeredában.

Isten áldja! Kerelőszentpál a Haller grófoknak a fészke volt. Ott volt egy gyönyörű, de gépállomásnak használt régi kastély, ott álltunk ki egyszer. Azonnal körbe vett bennünket a helyi fiatalság, és megmutatták az egész falut. De mi tovább eveztünk, mert utunk volt. Este, mikor már megvacsoráztunk és kezdünk vackolódni, hogy lefekszünk, egyszer csak megjelentek. Gyalog utánunk jöttek. Mert a Maros sokat kanyarog, a szárazföldön nem kellett sokat jönni. És akkor én hagytam őket, hogy az ottani tizenévesek meg az én tizenéves fiaim, azok egyszerűen beszélgessenek egymással. Mondok egy példát: az egyik az egy kis magnót hozott, és az enyémek fitymálták, hogy mit hallgatnak. Bergendy vagy ilyesmi magyar együttest hallgattak. Mondták az enyémek, hogy nem ez az igazi, hanem a Pink Floyd. Ezek meg nagy szemekkel rájuk néztek és mondták: Dehát ezek magyarul énekelnek! Most biztosan megérti, hogy énnekem egy szót sem kellett szólni, hagyni kellett, hogy ezek egymással érintkezzenek. Amikor elmentünk Farkaslakára, az is fantasztikus volt. Tele vagyok ilyen történetekkel és nem akarok most már többet mondani, de ezt még elmondom. Farkaslakán ott van az a gyönyörű gránit kő, amit a Szervátiusz készített. Tamási Áron szülőházát néztük meg, akkor még élt Tamási Áron testvére, és az egyik nénje is. Amikor ott voltunk, megjelent egy töpörödött anyóka egy garabóval és töpörödött zöld almákat hozott benne. Mondta, hogy ő hallotta, hogy magyarországi fiúk vannak itt és ezt hozta nekünk. Szóba álltak ezzel az öreg nénivel a gyerekeim. Egy pillanat alatt kiderült, hogy nekik még jegyrendszerük volt akkor, és ahhoz, hogy jegyet kapjon, be kellett volna utazni valami járási székhelyre, ahhoz neki se ereje, se lehetősége. Egy pillanat alatt a garabót úgy kapta vissza, hogy mindjárt egy kiló cukrot kapott bele meg Isten tudja mit, amit mi a hátukon vittük. A könnyein gurulva ment haza. Biztosan érti. Vagy az a kislány, akivel Hidegségben találkoztunk. Teljesen elképesztő! Ott nem volt sátorozó hely, hanem egy sarjún kértünk helyet. Reggel egy 10-12 éves kislány az öcsikéjével jött oda, hogy nem akarnak-e csángó tarisznyát vásárolni. Akartunk. Azért neki haza kell mennie, de jön vissza. Közben már menni akartunk, több mint egy óra elmúlt. Egyszer csak visszaért, 100 lejért adja a tarisznyát. És akkor kis idő múlva visszajön az öcsikéjével megint, hogy az édesanyja kérdezteti, hogy nincs-e valami eladó élelmiszerünk. És hozta azt a 100 lejt. Érti biztosan.

Igen, amikor a szavakon túl megért az ember valamit és megérint. Vagyis megérint és ezért értem.

Pontosan. Ezeknek a fiúknak eltörölhetetlen emléket adott. Nekem a hazaszeretetről nem kellett mesélnem az osztályfőnöki órán. Ha hagytam fent az Egyeskőnél beszélni a turistaház vezetőjét, aki magyar ember volt, vagyis székely, beszélgetni a gyerekekkel, az ezerszer többet ért, hatásában is meg mindenben. De ugyan ez volt a Mikszáth kúriában is a Felvidéken, ahol egy parasztasszony mutatta meg nekünk a kúriát. Tudott olyanokat mondani, amitől eltátották a szájukat a gyerekek.

Azt gondolom, hogy Zoltán atya is ilyen személyiség, aki nagyon sok bölcsességet át tud adni! Nagyon nagy öröm volt számomra látni, milyen lendületesen és mosolyogva mesélt az élményeiről, a diákjairól. Látszik, hogy Ön is sokat kapott a diákjai és ezek által a történetek által.

Rengeteget kaptam tőlük, gazdaggá tették az életemet. Úgy, ahogy volt, mindenestül! A diákjaim szeretete kísér most is. Ezen a héten, szombaton jönnek páran Amerikából éppen. Ezek a történetek messzire vezetnek, nem akarok mesélni most már, mert dicsekvésnek tűnik. Pedig nem az, hanem egyszerű tény, hogy visszajárnak.

Ez is Isten ajándéka. Ön megtette, ami Önön múlott. Van, amit másképp csinálna?

A 35 éves találkozón összegyűjtötték a beírásaimat az ellenőrzőkben, és a beszólásaimat, aranyköpéseimet – még állítólag folyik a gyűjtés. Egy változatot már elküldtek.

Mi is gyűjtjük a családi aranyköpéseket, és azt látom, hogy ezekben az aranyköpésekben benne van az egész életünk. Ezek által még a negatív események is átértékelődtek. Ezek most a kincseink.

Ez velem is így van, pontosan. Például annak idején beleírattam a füzet elejébe: „Nehogy a tanár felelés alkalmával feltűnő előnybe kerüljön a diákkal szemben, érdemes a diáknak is elolvasni a tankönyvet.” Nem emlékeztem rá, de összegyűjtötték. Háromszor alá kellett húzni, hogy „a diáknak is”.

Ez nagyon jó tanács egyéb élethelyzetekre is, hiszen van mit tanulnunk!

Köszönöm szépen a beszélgetést, Zoltán atya idejét, kedvességét, bölcsességét, mindazt, amit az életével tanít nekünk! Isten áldja meg gazdagon!

Néma Attiláné Ella